Miután tegnap abban a felemelő élményben volt részem, hogy a csodás koraőszi langymeleg estémet bearanyozza egy találkozás, ugyan kevésbé romantikus, de minden bizonnyal nem egészen hétköznapi, amely a hazaúton esett meg, (szerencsére nem én) tehát egy találkozás a szatírok egy külön típusával, az úgynevezett harisnyás szatírral, újra végiggondoltam eddigi találkozásaimat a társadalom ezen aberráltnak is nevezhető embercsoportjával. Javasoltam Villámnak, hogy azért a skálánk harmadik típusának jellemzésébe, nevezetesen az aberráció mértékének mérésébe ne vegyük be azt az elfajulást, mikor egy embertársunk, nevezetesen egy férfi fekete zokniban és testszínű üvegszálas női harisnyanadrágban, valamint melegítő felsőben mutatkozik a nyílt utcán, és a harisnyanadrág alatt (kihangsúlyozom, női üvegszálas) nem visel alsóneműt és így riogatja az arrajárókat, konkrétan engem. Csak megjegyzem, a találkozástól még az erősebb idegzetű amazonok is megborzongtak volna, na meg én is. Szerencsére ez csak egy második típusú találkozás volt, azaz nem jött létre semminemű kommunikáció közöttünk, mint például "Kicsit kicsi ez a méret nem gondolja?" (mármint a harisnya, mert egyfolytában feszengett benne és húzogatta össze-vissza) vagy "Nem szégyelli magát?" (hogy ilyen gondatlanul válogatta össze a ruházatát, hiszen melegítő felsőhöz nem szoktunk blickdicht harinynadrágot felvenni.)
Ezen este után felelevenítettem eddigi találkozásaimat, amelyek nagy része némethonban esett meg velem, egyetemi tanulmányaim alatt. Igen furcsa, hogy egy több mint félmilliós német nagyvárosban sokkal magasabb a szatírok aránya, mint például egy magyar faluban. És a dawn-kórosokat és egyéb szellemi fogyatékosokat úgy sétáltatták az utcán, mint nálunk a napköziseket, így a látványuk egy idő után megszokottá vált és immunissá váltam nyálcsorgató embertársaim látványa iránt.
Csak megemlítem az úgynevezett "biciklis szatír" esetét, aki a parkban, ahova futni jártam, kabátban, nyitott nadrágban biciklizett és nagy vidáman lóbálta a himbilimbijét és közben nekem is vígan köszöngetett és mosolygott. Nem hiába, barátságos emberek élnek ott- állapítottam meg.
Kevésbé barátságos, inkább meglehetősen ijesztő volt az eset, amikor egy késő esti órában, egymagamban be kívántam menni szerény 8 emeletes kollégiumunk lépcsőházába (akkor még ott laktam), és nem is gondoltam, miféle veszedelmes hely az ott, mikor a teljes kivilágításban megpillantottam egy fiatal néger srácot sapkában- amely önmagában is elég rémisztő, na nem a sapka miatt- aki támolyogva, remegő lábakkal és kézzel próbált néminemű szexuális örömökhöz jutni, mindeközben a korlátra támaszkodva próbált nem elesni, hiszen minden energiáját a remegő kezére összpontosította, magyarul részegen verte a farkát félig letolt nadrággal és nem beszámítható arckifejezést öltött. Latolgattam, hogy mennyi az esélye, hogy bemegyek kulccsal a kivilágított lépcsőházba, odaosonok a lifthez és a tőlem két méterre támolygó srác nem vesz észre, mégha mégoly elfoglalt is. Rájöttem, hogy ennek valószínűsége majdnem nullával egyenlő. Így mivel nem kívántam kitenni magam annak a lehetőségnek, hogy esetleg szépen megkér majd, hogy segítsek neki a tevékenységében bárminemű formában, gondoltam, megvárom, míg elmegy, a szó legszorosabb és kevésbé szoros értelmében. Ez meg is történt, feltehetően a hátsó bejáraton távozott, mire visszajöttem. Utólag belegondolva, én voltam a szatír, hogy néztem?
Harmadik típusú és azóta is felejthetetlen találkozás a felsőoktatási intézményhez közel eső parkban esett meg, ahova gyakran kiültem két óra között, persze nem szatírokra vadászni. Egy nyári napon felfigyeltem egy idősebb férfiúra, aki pongyola kifejezéssel élve ott ólálkodott, majd meg is közelített és megszólított. Furcsa beszélgetés vette ekkor kezdetét. Lassan adagolta az információkat, míg kirajzolódott, hogy olyan betegsége van, hogy hirtelen roham szokott rájönni. Gyanútlanul hallgattam és próbáltam megérteni, hogy mit mond, mivel némi kommunikációs nehézségek léptek fel. Főleg, mikor azt kezdte ecsetelni, hogy roham esetén mit kell vele tenni, és kell elé teríteni egy "Kittel-t"- erre én néztem érdeklődve, mondtam, hogy nem tudom, mi az. "Maguknál nincs olyan?"- kérdezte. "Nincs." - vágtam el a vitát és nem mondtam, hogy kurvára nem értem ezt a szót. Nah de alig kellett pár percet várni, az ólálkodó hirtelen rohamot produkált, rángott és folyatta a nyálát, én meg naív, ártatlan terézanyaként próbáltam neki segíteni, ő hirtelen előkerített egy rózsaszín "Kittel-t", azaz női otthonkát vagy kötényt vagy mi a halált, hogy arra folyassa a nyálát. Naív terézanya Ligeti csak a második "rohamnál" jött rá, hogy orvul kijátszották humánus érzéseit és csúnyán becsapták, és egy mániákus beteg szatír áldozatává vált. Szóval mikor megszületett ez az "AHA-élmény", villámgyorsan nyakamba szedtem a lábam és mint a szélvész, rohantam el viharosan, közben pedig fura németséggel kiabáltam, üvöltöttem vissza az ott rángó és nyáladzó ólálkodónak, aki bizonyára meglepődött a sajátos szófordulatomon, mely szerint "Sie simulieren sich" és szerfelett csodálkozott, hogy a simulieren nem is sich-es ige, és efölötti csodálkozásában fogta az apart kis otthonkáját, összehajtotta, mert rend a lelke mindennek, és bánatosan továbbállt.
Utolsó kommentek